Előzmény: A hegedűs kikürtöli

Nem kell frász kapni, elbliccelte.

Az ominózus maflás nem tett keresztbe Sanyi karrierjének. Tehetsége többeknek feltűnt, így gyakran kapott lehetőséget önálló koncertre. A kísérője minden esetben a felesége, Ilonka volt, aki addigra elvégezte az Akadémiát.

Ahhoz ugyan mindketten túlságosan elszállt művészek voltak, hogy saját pályájukat egyengessék, de remek impresszárióra találtak, így nevük hamarosan ismertté vált Európában (Magyarországon alig).

Közben kislányuk született. Hogy minek, tán maguk se tudták. Azt tették vele, amit tudtak: zenéltek neki. Illetve nem neki, hiszen naponta öt-hat órát gyakoroltak (egy bérházban!), amit Zsuzsika – Sanyi szerint Duduska – már újszülöttként megtanult élvezni. Később, amikor kiságyából lázasan pislogott fel tehetetlenül tipródó apjára, megrendelte gyógyírt:

– Apupa, Kampanilla!

Sanyi pedig fogta a hegedűjét, és úgy játszotta Paganini remekművét, mintha a Covent garden színpadán állna.

A gyereknevelést illetően teljes volt az összhang, másban nem. Sanyi úgy vélte, más a kaland és más a család, de ezt Ilonka nem értette meg.

Elváltak ágytól-asztaltól, csak koncertpódiumtól nem. Utóbbit Miklós, Ilonka második férje nehezményezte, de az impresszárió megmagyarázta, hogy a felesége és Sanyi nevét a művészvilágban nem lehet különválasztani.

Miklós engedett, de rábeszélte Sanyit, hogy adja neki örökbe Zsuzsikát.

– A te családod birtokát egyedül örökli, de nekem van két fiam. Ha majd osztozni kell az örökségen, esetleg kisemmizik – érvelt, és a hegedűs lemondott a lányáról.

Azt, hogy közeledik a II. világháború, természetesen se Ilonka, se Sanyi nem vette észre. Az egész család politizált, csak ők nem, de jobban is tették. Mindössze annyit kértek tőlük, hogy fogják be a szájukat arról, ami körülöttük történik. Ezt megtették, és halványan sejtették, miért van rá szükség. Sanyi bátyját azért, mert szocdem, minden május 1. előtt lecsukták, Ilonka egyik bátyja meg azért ült, mert a Tanácsköztársaság idején felcsapott vöröskatonának. A háború közeledtével arról kellett hallgatni, hogy Sanyi nővére, bátyja, valamint Miklós az akkor már illegális szocdem pártban tevékenykedik.

Miklós a Rózsadombon, a kétszintes családi villában. Azt találták ki, hogy házi kamarakoncertnek álcázzák a titkos gyűléseket, ezért a tagok hangszertokkal érkeztek, aztán feltettek egy lemezt, és kinyitották az ablakot. Egy ilyen alkalommal érkezett Sanyi gyereklátogatóba, és már az utca végén felsírt benne az igényes művész.

– Mi ez a borzalom? – rontott Miklósra.

– Ne ordíts! Kamarazenélésnek álcázzuk a gyűlést.

– Ezzel? Már az utca végén hallani, hogy csak felvétel.

Sanyi legközelebb hegedűvel jelent meg, és leültette Ilonkát a zongorához. Mialatt Miklósék megbeszélték, hogyan lehet iratokat szerezni, hamisítani, stb., a másik szobából vég nélkül szólt az élőzene. A szocdemek néha tapsoltak, a szomszédok meg örültek az ingyenes koncerteknek.

Ilonka egyszer elszólta magát. Hogy szó ne érje a ház elejét, impresszáriója annyi jótékonysági koncertet vállalt a nevében, amennyi belefért. Utána persze fogadás, mert valamit mégiscsak kellett adni a művészeknek, valamint a hangversenyt végigszenvedő – leginkább nyilasokból és németekből álló – közönségnek. A tivornya közepén jött a hírnök, és pihegve jelentette az egyik német csapat vereségét. Mire Ilonka:

– Hála Istennek!

A beálló döbbent csendet kihasználva az impresszárió megszólalt:

– Elnézést kérek, a művésznő már megint túl sokat ivott.

Ezzel fogta a felháborodottan tiltakozó – egyébként absztinens – művésznőt, és begyömöszölte egy taxiba…

A család férfitagjai sorra kapták a behívókat. Sanyi is… Túl azon, hogy semmi kedve nem volt a dologhoz, többen vélekedtek úgy, hogy abból csak baj származhat, ha a lehetetlent megkísérelve megpróbálnak belőle katonát faragni. A család egyik orvos tagja végül megszánta Sanyit (és a hont), s jóvoltából a derék hegedűművész komoly szívpanaszokkal állított be az orvosi vizsgálatra, ahol végérvényesen kiselejtezték…

Mire vége lett a világégésnek, Sanyi azt vette észre, hogy földig bombázták a házat, ahol válása óta lakott. Mivel apja akkor már nem élt, visszaköltözhetett a kelenvölgyi fészekbe, ahol addigra már csak özvegy édesanyja és szintén özvegy nővére élt. (Bátyja még a háború előtt engedett egy magyar származású kanadai csúfság könyörgésének, és – a rendszeres börtön alternatíváját látva benne – feleségül vette.)

Sanyi lett „a férfi a háznál ”, és igen odaadóan játszotta a szerepét. Egy belvárosi mulatóban talált munkát, ahonnan éjjelente gyalog járt haza. Egy ilyen alkalommal, ahogy elhaladt a kelenföldi pályaudvar egyik holtvágányára tolt vagon mellett, elé toppant egy állig felfegyverzett orosz, és berángatta a vagonba. Sanyi attól tartott, egy szál hegedűvel felfegyverkezve, utólag kell kivennie a részét a háborúból. Ráadásul korgó gyomorral, egy terített asztalt bámulva. Nem igazán hitte, hogy a bent lévő oroszok utolsó vacsorában részesítik. Egy golyóra számított a tarkójába, de valami egészen más történt.

Először is megvendégelték, aztán kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy kapja már elő azt a rohadt hangszert és játsszon…

Sanyi pedig elhegedülte az összes nótát, amit fütyültek-énekeltek neki. Hajnalig húzta, és amikor már azt hitte, összeesik a fáradtságtól, megtörtént a második csoda: az oroszok megfogták a terítő négy sarkát, batyuba kötötték a maradék kaját, aztán kocsival hazavitték a vendégművészt.

Kelenvölgyben épp elmondták érte a halotti imát…

Így ment napokig, aztán Sanyi kidőlt. Képtelen volt déltől éjszakáig a bárban, aztán hajnalig a vagonban húzni a talpalávalót, ezért megkérte egy kollégáját, hadd vigye fel hozzá a hegedűt. Aznap este szomorúan mondta az oroszoknak, hogy „elzabrálták ”.

A vagonban kitört a gyász, Kelenvölgybe visszatért az éhínség. Vagy három napra. Akkor megint Sanyi elé ugrott a katona, és lelkesen berángatta a vagonba. Egyértelmű volt: szereztek másik hegedűt.

Sanyi boldognak álcázta magát, de mosolya nem volt őszinte. A klarinéttok láttán végképp nem. Próbálta magyarázni, hogy ez nem egészen hegedű, de épp úgy nem járt sikerrel, mint a háború idején annál a ruszkinál, aki azt akarta, hogy egy vekkerből csináljon neki két karórát…

Mit tehetett mást, pár percig nézegette a hangszert, aztán összerakta, és megpróbált belőle értékelhető hangot kicsiholni.

Otthon megint fölöslegesen mondták el a halotti imát. Reggel megérkezett Sanyi a szovjet katonai terepjáróval, az abrosz-batyuval, és miközben szerettei faltak, elklarinétozta nekik a Kalinkát…

Sanyi hegedű- és életművész volt. Előbbihez bírt több tehetséggel, utóbbiból élt.

1906-ban született Budapesten. Zenei tehetsége már gyerekkorában kitűnt, és amikor a párizsi Conservatoire ösztöndíjat hirdetett, Mendelssohn e-moll hegedűversenyével jelentkezett.

Pályája meredeken ívelt felfelé, még hozzá több fronton. Miután elnyerte az ösztöndíjat, beiratkozott hegedűművész-karmester szakra, szabadidejében pedig a Louvre-ban másolgatott. Ettől kitört a botrány, hiszen nem kért engedélyt, de miután bizonyította, hogy nem az engedélyhez kötött - tehát a piacon elfogadott - méretben dolgozik, felajánlottak neki egy ösztöndíjat a képzőművészeti főiskolán.

Köszönettel visszautasította, mondván, ő zenész, aztán átment a Renault-ba műszerész tanulónak.

Miután felszabadult, visszakapta az ösztöndíját a Conservatoire-on. Természetesen kevésnek bizonyult, de Sanyi kiegészítette - a kártyaasztalnál. Egyszer olyannyira gatyára vetkőztette a partnert, hogy az feltette a hangszerét. Így lett Sanyi pisztontulajdonos, és ha már az lett, engedélyt kért bejárni a pisztonórákra.

Miután elvégezte a Conservatoire-t, leszerződtették a Berlini Filharmonikusok. Örömmel dolgozott a híres zenekarral, de időnként hazajött. Egy koncertjén új zongorakísérőt kapott egy akadémista lány személyében. Gyönyörű volt és remekül zongorázott.

Sanyi szerződést szegett miatta: feleségül vette és nem ment vissza Berlinbe, mert Ilonka nem volt hajlandó otthagyni az Akadémiát. Az ifjú és boldog férj, ígéretes tehetség így lett egy időre egész Európában feketelistás zenész, de ügyes műszerész.

Amikor újra dolgozhatott zenekarban, felesége unokatestvére szólt, hogy zenészt keresnek a Folyamőr Zenekarba. Sanyi fogta a hegedűjét és elment a hajóra, ahol a karmester várta.

Itt jött az első probléma.

- Szabados úr hegedülni is tud? - csillant fel a karmester szeme. - Nagyon jó!

- Mi az, hogy hegedülni is ? - így Sanyi. - Hegedűművész-karmester szakon végeztem Párizsban.

- Az remek, de nekünk első kürtösre van szükségünk. Azzal hogy áll?

- A kürtöléssel? Még sose próbáltam, de biztos tudok.

Ez volt az a pont, amikor a karmester legszívesebben átdobta volna Sanyit a hajó korlátján. Hátha úszni is tud...

Ehelyett úgy döntött, megleckézteti. Adott neki egy lehetetlenül rövid határidőt, amely alatt meg kellett tanulnia kürtölni. Sanyi ráállt, és pár héttel később kürttel a kezében beült a próbára. Nem az első, hanem a negyedik kürtös helyére (az elsőtől tanulta meg a hangszert), de ott volt.

A karmester alig hitt a szemének. Még csak három hét telt el...

- Szabados úr, maga kürtöl, vagy csak úgy csinál?

Válaszként Sanyi elfújt pár ütemet a szólamából.

A második koncerten már első kürtöt fújt, a harmadikon pedig hegedült is.

Pályája megint felfelé ívelt. Hamarosan - lényegesen több pénzért - átcsábították a Beszkárt (a BKV elődje) zenekarához, ahol kiaknázhatta a tehetségét. Csakhogy minden hónapban pár napig villamoskalauzként kellett tevékenykednie, amit elvégzett ugyan, de...

- Nahát, kalauz! - nézett rá döbbenten egy utas. - Hogy maga mennyire hasonlít egy hegedűművészre! Persze, magának hiába mondom, azt se tudja, mi az a hegedű.

Itt jött az a pofon, amitől az utas átszállt a villamoson, Sanyi pedig ismét munkanélkülivé vált, de nem esett kétségbe...

...hiszen életművész volt, és minden hangszer érdekelte. Így-úgy mindegyiket meg is tanulta, de a rézfúvósok közül a nagy kedvenc a kürt maradt.

Törpe elnyúlt a priccsen. Felemelt karjával takarta el a szemét, hogy ne lássa cellát, a rabtársakat. Nem akart se látni, se hallani semmit. Az életét akarta, mellesleg joggal, ámde reménytelennek látszóan. Úgy tűnt, neki már csak az emlékei maradtak.

Régen szólították utoljára Törpének, hiszen régen meghalt már az, aki e gúnynevet adta neki: az apja. A száznyolcvankét centijével lázadt a gúny ellen, de ahogy körülnézett a családban belátta, hogy ez értelmetlen. Bátyja, de még a nővére is magasabb volt nála, a Papáról nem is beszélve. A Mama ugyan csak másfél méter volt, de rá nem lehetett szólni. Nem is akart senki. A Törpe is csak annyit tett, hogy egy hajnalon felvette apja kerti ruházatát, hálósipkát tett a fejére, aztán beállt a virágágy közepére és várta a Papát. Ettől kezdve a Törpe becenévvé vált.

Különben Sanyinak hívták, még a lánya is így szólította. Az egyetlen gyereke. Már hivatalosan, mert különben akadtak még néhányan Európa-szerte, gondosan más nevén. Nem, nem bánta a nőket, csak azt az egyet, aki miatt betelt a pohár. A felesége, a gyönyörű, imádott őzszemű asszonyka nem értette meg, hogy más a család és más a kaland. A kaland – fizikai szükséglet, semmi más.

Az asszony elment, vitte a kislányt is. Sanyi visszavárta őket éveken át, holott a felesége – soha nem gondolt rá másként – már másik férfihez kötötte az életét. Nem sokkal később Sanyi ismét Törpe lett – jellemileg, végképp. Most, a siralomházban legalábbis így gondolta.

Eladta a gyerekét...!

Nem pénzért, illetve nem a saját hasznáért. Miklós, az új férj a vagyon és a biztonság mellé két fiút is hozott a családba. Jópofa srácok voltak, imádták a kislányt. A húguknak tekintették, de Miklós előrelátó volt, talán túlságosan is az. Örült, hogy fiai szeretik a lánykát, de nem tudta, vajon így marad-e ez, amikor majd az örökségen kell osztozni. Duduska ugyan ezer hold termőföld egyetlen várományosa volt Sanyi családjától, de nevelőapja éppúgy gondoskodni akart róla, mint saját fiairól. Ezért kereste fel Sanyit azzal, hogy adja neki örökbe a kislányt. A bohém zenész először nem akart engedni. Az ezer holdra gondolt, azt mondta, az is bőven elég lesz, ha a fiúk a jussolásnál elfelejtik, hogy valakit a húguknak tekintettek. Miklós heteken át járt Sanyi nyakára. Csak beszélt és beszélt, számokat emlegetett és sok mást, amitől a zenészagy lassan zsongani kezdett. És akkor feladta – aláírta a papírokat.

Duduska ugyan már más nevén volt, de Sanyi továbbra is gondoskodni akart róla. Csakhogy sem a felesége, sem pedig Miklós nem fogadta el a tartásdíjat, holott az örökbefogadási tortúra ismét barátokká tette őket. Végül a nagymama – a volt anyósa – volt az, aki elvette a pénzt, de nem költötte el. Takarékba tette, hogy a kislánynak ezzel is több legyen. Érden vettek rajta telket a háború előtt. Sanyi nem látta, de örült, hogy vehetett valamit a lányának.

Még mindig visszavárta őket, még mindig azt várta, hogy a reális Miklós és az álmodozó Puppenfee – a Papa nevezte így – házassága tönkremegy. Képtelen volt elfogadni, hogy végleg elvesztette azt a nőt, akit szeretett. Egy másik nő miatt, akinek még a nevét se kérdezte meg.

Mégis volt valami abban, hogy a házasság felbomlására számított. Miklós ugyanis közgazdász volt, magyarnóta kedvelő, Beethoven-unó, de azért minden koncerten ott volt. Aludt és tapsolt. Előbbiről nem tehetett, utóbbit lelkesen tette. Csak azt értette meg nehezen, hogy Sanyi és a felesége – immár az ő felesége – még mindig együtt vannak. Egy pár, örökre – a pódiumon. Akkoriban senki nem játszotta úgy a Kreutzer szonátát, mint ők, és ezt nehéz volt megemészteni. Csakhogy Sanyi családja befogadta az új férjet, s így lassan helyreállt a rend. Miklós felhagyott a féltékenykedéssel, csupán beharapta a szája szélét, amikor felesége újabb és újabb külföldi turnékra indult Sanyival, a volt férjével. Nehéz, sőt lehetetlen volt megszokni, de el kellett fogadni. Aztán jött a háború...

Sanyi nehézkesen felkelt és a rácsos ablakhoz botorkált. Kibámult az udvarra. Hangokat hallott, g-húron. Erőteljes, vad futamot, trillázó életerőt, aztán egyre halkuló, majd elhaló pizzicatót. A leírások szerint Ő így halt meg. Ő, a Maestro. Sanyi magában mindig így nevezte Niccolo Paganinit, a legendás hegedűst, akinek csúf alakja beleveszett az évszázadok zúgásába, hegedűjének hangja azonban nem. Csak játszott, játszott, de úgy, ahogy emberi kézben még nem sírt fel hangszer. A húrok sorra szakadtak, míg végül már csak egy maradt: a g. Aztán az is elszakadt...

Sanyi nézte az udvart és egyre hallotta a hangot. Még hallotta, de sosem tudhatta, melyik hajnalon jönnek érte, hogy az udvarra vigyék. És akkor az ő g-húrja is elpattan. Kötél által, örökre.

A priccsre rogyott, nem tudta, mennyi időre. Egyszer csak ismerős kéz pihent meg az ő még mindig finom balján.

– Tele a gatyád, Sanyika?

A nővére volt. Plóni, a gyerekkori barát és örök ellenség. Az egyszerre gyűlölt és imádott testvér, akit csak egyszer hallgattak ki, de hiába volt az akkoriak szemében egy tábla vaj a fején, végül bocsánatkéréssel vitték haza. A Testvér volt, aki végig mellette állt a bajban. Sanyi csak sokára válaszolt, igen szerencsétlenül:

– Nem tudom.

Tényleg nem tudta, mert már nem számított. Azóta nem, hogy rendőrök vitték el a munkahelyéről, az Igazságügyi Minisztériumból. Karbantartóként kapott állást, mert ehhez is jól értett, de azt tervezték, szerveznek egy zenekart, Sanyival az élén. Ennek vége. Lehet, hogy egyszer meglesz az a zenekar, de az ő kezében már nem lesz se pálca, se vonó.

Gondolatai ismét a múltba kalandoztak, ezúttal a bátyjánál. Pista is „szocdem” volt, akárcsak Plóni, sőt Miklós is, azért értették meg olyan jól egymást. Pista volt közülük a legszerencsétlenebb. Minden május 1. előtt elvitték, kivétel nélkül mindig. Még akkor is, amikor nem állt a lábán a láztól. A börtönrácshoz kötözték, de ezt is túlélte. Pista már Kanadában van, biztonságban. Oda nősült és az első dolgai közé tartozott, hogy sztrájkot szervezett az apósa gyárában. Ő állt a sztrájk élén és kiharcolta a munkásoknak a fizetésemelést.

Sanyi arca ironikus vigyorba torzult, a képe most tényleg olyan volt, mint egy törpéé. Igen, Pista legalább tett valamit azért, hogy becsukják.

De ő...?

A háború alatt egyéb dolga se akadt, mint a hegedűjét és az irháját menteni, ebben a sorrendben. Még viccnek is rossz, hogy nyilasként zsidókat lövetett – sőt saját kezűleg lőtt! – a Dunába! Sose látott közelről olyan izét, amivel állítólag gyilkolt. Géppuska vagy géppisztoly? Mindig összekeverte, szerinte édesmindegy volt. A megmenekült áldozatok azonban váltig állították, a szemébe mondták, hogy ő állt ott velük szemben, ő adta ki a parancsot és ő húzta meg a ravaszt.

Rémálom! Ki találta ki ezt a hülyeséget? Plóni megkereste a legjobb ügyvédet és felkajtatta a lehető legtöbb tanút. Eskü alatt mondták el, egybehangzóan, hogy akkor épp itt meg ott lapult, hogy betegség miatt még a katonaság alól is felmentették, mindez azonban nem számított. A verdikt kimondatott: HALÁL.

Sanyi azóta egyetlen, könnyen szakadó, vékonyka g-húrnak érezte az életét. A napok múlásával egyre halkabban és halkabban szólt rajta az élet vad trillája. Hajnalban egészen beleveszett a léptek kemény kopogásába. Ilyenkor figyeltek az elítéltek: mit hoznak az őrök? Reggelit vagy halált? Olykor elvittek valakit, de a többiek megkapták a reggelit, mindig ugyanazt. Az ízét már nem is érezték, csak a keserűséget, amit a léptek hoztak.

Akkor, amikor a g már alig volt hallható, Plóni újra eljött. Az életet, a szabadságot hozta. Sanyi fülében felcsendült az Ördögtrilla. Vadul, veszettül, örömtelien. Négy húron.

Csak foszlányokban jutott el a füléhez, amit a nővére mondott: valahol a határ mentén kint felejtették a körözési képet. Az ő képét, bajusszal. A közelben dolgozó útmunkások mindennap látták és felismerték a férfit is. A határt kereste, szökni akart. Sanyi ebből annyit érzékelt, hogy valamikor Párizsban, akadémista korában ő is viselt bajuszt, de nem állt jól neki. Lélekben zenélt. Most Mendelssohnt, az e-moll hegedűversenyt játszotta. Könnyű, de mutatós darabnak tartotta és mindig szerette. Ezzel szerezte meg az ösztöndíját.

Nehéz csend telepedett a tárgyalóteremre. A bíró hol Sanyit, hol azt a másikat nézte. A különbség látszólag csupán egy bajusznyi¼ Az igazi nem tagadott. Vak gyűlöletében, amit eszmének vélt, még a halált is vállalta.

– Mi a véleménye? – A bíró Sanyihoz fordult. Barátságosan beszélt, mint azelőtt soha. Most már tudta, hogy halálra ítélt egy nyomorultat. Egy zenészt, aki nyilván tényleg nem tudott különbséget tenni a géppuska és a géppisztoly között, és akinek a verdikt örökre tönkretette a pályafutását. A bíró tudta, hogy a rehabilitáció csak papíron létezik, a muzsikus immár halott.  Persze, járhatott volna rosszabbul is. Mindössze két napon múlt minden. Akkor az őrök már nem reggelit vittek volna neki. Sokan, nagyon sokan jártak így, s az ítész megkönnyebbült, hogy legalább egy ártatlan megmenekülhet. Egy pillanat alatt végiggondolta, hányan tagadtak az utolsó pillanatig és feltette magának a kérdést, vajon hányszor tévedett, amikor a halálba küldte őket? Egyszer sem vagy ezerszer? Mindegy, most ez az egy felmentheti minden tévedésének ólomsúlyú vétke alól. Szinte bocsánatkérően fordult hozzá:

– Ugye, hogy össze lehet magukat téveszteni?

A muzsikus fülében néhány percre elhaltak a hangok. Csak nézte azt a másikat, aki helyett kis híján kivégezték. Tudta, mit tett, a tárgyalás során eleget hallotta, elégszer a pofájába vágták, hogy gyilkos.

A valódi gyilkos ott állt előtte és kajánul vigyorgott. Sanyi felháborodottan nézett végig rajta. Az még hagyján, hogy kis híján kivégezték helyette, de...

– Nem! – válaszolt harsányan, hangosan fejezve be a gondolatmenetet. – Én sose vennék fel kockás inghez pöttyös csokornyakkendőt!

Azt hitték, bedilizett a siralomházban, a bitóra várva, vagy idegösszeroppanást kapott, de Plóni és az ügyvéd intettek: nem kell orvos, Sanyi ilyen.

Alig várta, hogy végre otthon lehessen és kézbe vehesse a hegedűjét. Kis híján sírva fakadt, amikor meglátta. Hát mégis...

Ott feküdt a tokjában, négy húrral, némán, ahogy hagyta. Megremegett a keze, amikor kivette és végigsimított a drága corpuson. Fényezgette, dédelgette, aztán kezelésbe vette a vonót. Lelkének jobbik – a tiszta – része volt ez a hangszer, jobban vigyázott rá, mint az életére. S amikor már fénylett a corpus, gyantától tapadt a lószőr és a húrok is feszültek, Sanyi végre megengedte magának azt, amire egész idő alatt vágyott: a húrok közé csapott.

Úgy játszott, mint soha még életében. Kottát nem vett elő, minden hang mélyen beleivódott a lelkébe. A vonó órákon át száguldozott a húrokon, csodálatos, telt hangon, vadul és örömtelien, olykor fel-felsírva. Sírt a zenész is, könnyek nélkül, nehogy kárt tegyen a hangszerben. Bármibe kezdett, a szabadság himnuszát játszotta. Magának, mert újra élvezni tudta az életet. A nővérének, aki mindenre elszántan harcolt érte. Az anyjának, akit végre ismét láthatott. És a lányának is, aki ugyan nem volt itt, de Sanyi szentül hitte, hogy hallja őt.

A szabadság-mámor hamar véget ért, az élet visszatért a rendes kerékvágásába. Ez Sanyi számára zenét, nőket és Plóni-piszkálást jelentett. Már megint ki nem állhatta. Tudta, mit tett érte és hálás volt neki, de gyűlölte az elviselhetetlenül nagy eszéért.

Sanyi lassan belátta, hogy nem kapja vissza az övéit, megnősült hát újra. Manci nagyszerű asszony volt, de ő sosem becsülte meg. Zsuzsi – már nem Duduska, sőt a barátainak egyszerűen Zsuzsa – sokszor szóvá tette ezt. Szóvá tette? Úgy ordított vele a kis fruska, hogy zengett a ház. Ő meg vissza, úgy, hogy a szomszédok is mindent jól hallottak, hiába csukta be Manci az ablakokat.

– Apának, férjnek egyként rongy vagy! – üvöltötte egyszer a lány, és Sanyi tudta, hogy igaza van. Zsuzsi jósolt is: - Egyedül fogsz megdögleni, egyik ringyód se lesz melletted!

Mit tehetett Sanyi? Elnevezte Zsuzsinak a következő macskát. A lány ellenőrizte, hogy nem kandúr-e véletlenül. Sanyi lehülyézte.

Egy napon szemben találta magát a vejével. Utálat volt az első pillanattól, mély, kölcsönös utálat. Mindketten pozőrnek tartották a másikat, pedig Sanyira sok mindent el lehetett mondani, csak ezt nem. Drukkolt a lányának, hogy mielőbb szabaduljon meg ettől az alaktól, de csak hallomásból értesült róla, hogy ez a vágya valóra vált. Zsuzsi éveken át nem állt vele szóba, mert megsértette a Mamát. Lányának persze igaza volt, de Sanyi ezt csupán akkor ismerte el, amikor valahonnan megtudta, hogy van egy unokája. Virágcsokorral a kezében ment bocsánatot kérni a Mamától.

Az unokája már beszélt, amikor megismerkedtek. Tökéletes volt köztük az összhang, Sanyi még soha nem érzett ilyet. Az aprócska lány természetesen Sanyinak szólította – csodálkozott volna, ha „lenagypapázza”. Ő volt az egyetlen lény a világon, aki feltétlenül megbízott benne, s aki olyan szeretetet adott neki, amitől muszáj volt jónak lennie. De akart is jó lenni, viszonozni akarta ezt a szeretetet.

Az egyetlen mód, amivel ezt ki tudta fejezni, a zene volt. Elővette a hegedűjét és hagyta, hogy az aprócska ujjak végigtapogassák. A dundi babakéz a vonóért nyúlt, követelőn, hát azt is megkapta. Sanyi irányította a mozdulatait és lefogta a húrokat, hogy féltett hangszere ne adjon ki olyan hangot, mint egy rókafarkú fűrész, ha görcsbe szalad.

– Düdügézzél, Sanyi! – kérte a kislány. Ekkora korában az anyja hebegünek nevezte az ő hangszerét és sódadának az anyjáét, a zongorát.

Sanyi felvette a hegedűt, a kislányt pedig leültette. A szabadulása napján érezte azt, amit akkor, amikor a húrok fölül erre az aprócska emberpalántára nézett. Szinte eltűnt a fotelban, olyan kicsire húzta össze magát. A szemét lehunyta, csepp szája tátva maradt, kezecskéivel remegve markolászta a karfát. Szinte önkívületben hallgatta nagyapját, és Sanyi úgy érezte, ezért az emberkéért talán még ő is képes lenne „jó” útra térni. Meg akarta tanítani mindenre, amit ő tudott, de legfőképpen hegedülni.

Az idő azonban kevés volt. Sanyi beteg lett, meg kellett operálni. A kórházban két borítékot kapott: a nyitottban a zárójelentése volt, a lezártat a körzeti orvosnak kellett adnia. Legalábbis így szánták, de felcserélték. Sanyi elolvasta, amit nem neki szántak, vagyis azt, hogy nem operálták meg, csak kinyitották és összevarrták, mert már mindennel elkéstek...

Nem tudta, mit tegyen. Ott volt a kicsi ember, aki miatt „jó” akart lenni. Az utóbbi időben már a nőket is hanyagolta, hogy vele lehessen és végre Mancival is emberként viselkedett, mert a picurka nagymamának szólította. Igen, ez emberré tette, valahogy tisztára pucolta zabolátlan lelkét, de nem maradt ideje arra, hogy bebizonyítsa. Csak egyvalamit tehetett: lezárt borítékba tette a levelet, kibontotta a zárójelentést és úgy tett, mintha mit sem sejtene. Legalább Manci legyen nyugodt, hadd higgye, hogy ő még bízik a gyógyulásban. Csakhogy félt, és ezen életében először még a hegedű se tudott enyhíteni. A lányához fordult, mint baráthoz, harcostárshoz.

– Dudus – szólította. – Nekem végem, de mi lesz az öregasszonnyal?

– Ez most jut eszedbe?

– Mellette maradsz?

– Igen.

Tudta, hogy bízhat benne. Utoljára – karácsonykor – úgy lépett fel a pódiumra, hogy akár a g húr is elszakadhatott volna, végleg. Várt rá, immár kész volt Bírája elé állni, de még meg kellett érnie, hogy unokája elfordul tőle. A csöppecske, akit már hegedűvel a kezében látott a Covent Garden színpadán szűkölve húzódott az anyjához. Miért?

– Félek a nagypapától – mondta anyjának, már hazafelé menet. Először nevezte így Sanyit.

Kicsi volt még, nem tudta elmondani, hogy nagyapja körül érzi a halál jeges leheletét. Még senki más nem látta, sőt, a felnőttek fellélegeztek. Nagyszerűen játszott a koncerten, azóta is tele van életkedvvel. Az orvosok tévedtek, ez egészen biztos. A kicsi lény azonban érezte, hogy nem tévedtek. Közel állt Sanyihoz, és ha szavakkal nem is tudta még kifejezni, lélekben tökéletesen megértette. Így – és csak így – juthatott el hozzá az üzenet, hogy nincs tovább...

Nem is volt. Néhány nap csupán, s a gyenge szív feladta a harcot. Manci rohant telefonálni, Sanyi levegő után kapkodva hallgatta a meg-megszakadó g-futamokat. Bal keze görcsbe rándulva fogta le a mások számára láthatatlan húrt, jobbja a levegőbe lendült. „Ne! – kiáltott némán. – Még ne! Nem maradhatok egyedül, legalább az unokámat engedjétek hozzám!”

Fogást keresett, lecsapott láthatatlan vonójával. És a g húr elszakadt...

Dudus a temetésen döbbent rá, milyen mélységesen szerette Sanyit, és fájt, hogy csitrikori jóslata bevált. Hiszen ha csak tíz percet él még, ott ült volna mellette és fogja a kezét, ha nem is tud róla. „Apám” – hangtalanul szólította, de a lelke mélyén érezte, hogy Sanyi hallotta és megértette. A halálával emberré és apává vált, a lánya – ha nem is felejtett el semmit – végre elfogadta.

Az unokája számára örök rejtély maradt a hegedű. Zongorázni tanult és később más hangszerekkel is próbálkozott, de a pódiumon sose léphetett a nagyszülei nyomdokába. Lélekben azonban igen. Soha nem lesz más, mint az ő unokájuk, aki néha megengedi magának, hogy tovább szövögesse Puppenfee álmait és időnként hagyja, hogy ereiben felforrjon Törpe zabolátlan vére. És ha zenével nem is, a szavak nyelvén el tudja mondani, hogy a világot kapta meg ezzel az örökséggel.

Az idegei pattanásig feszültek. Ez látszott rajta, de akarta is, hogy jól látsszon. Mit akarnak tőle? Mit akarnak most már? Csak állt legelegánsabb öltönyében, gondosan vasalt ingében és a tükörben begyakorolt fejtartással várta, hogy történjék valami. Igen, valaminek történnie kell, hiszen az orvos azt mondta, hogy búcsúzzon el a feleségétől, az asszony viszont még a szemét se hajlandó kinyitni. A férfi idegesen topogott. Lelkében kereste a fájdalmat, és valahol mélyen talán meg is találta, de a hosszú évek alatt betanult látszat nem engedte előtörni. Muszáj volt eljátszania, hogy méltósággal viseli a helyzetet, holott menni akart, rohanni, menekülni innen.

Az orvos mellette állt, és az asszony lábánál letakart kis csomagra mutatott. Azt akarta, hogy nézze meg. Megrázkódott, elhárítóan intett. Mit nézzen egy halotton? Még ha kislány lett volna...

De fiú volt, az ötödik. Csak egy fiú, aki iránt nem érzett semmit. Vagy mégis? Talán halvány haragot, amiért magával rántja az anyját is, s amiért ezt éppen ezen a napon kellett megtennie.

Az apa az órájára nézett. A Trónörökös halott, a felesége haldoklik, még mindig nem néz rá. A zsebében színházjegy lapul. Azért öltözött fel szépen, mert várja a dán királyfi...

Azt hitte, az előadás végére már nem lesz felesége. Az asszony azonban erős volt, túlélte ezt is, mint az előző négy tragédiát. Valaki merő figyelmetlenségből a kezébe adta a gyerek halotti anyakönyvi kivonatát. Egy darabig nézte, s agyában lassan tudatosult az, amit már amúgy is tudott. Leírták, nagybetűvel, egy szóban, a keresztnév helyett: Halvaszületett... A kicsi fia, akit ő néven szólított, akár a testvéreit. Az utolsó reménysége volt. Összegyűrte és a tenyerén égette el a papírt.

– Csak egy fiú volt – Az apa ötödször gondolt erre, de most mondta ki először hangosan. Vigasznak szánta, de hogy nyújtson vigaszt valaki, aki nem érzi át a fájdalmat?

Három évvel később valóra vált az álma: egy kislány. Csak nézte a két és fél kilós, ötvennégy centis csecsemőt. Haja is volt: tizennyolc szál, fekete, és a feje búbjától a háta közepéig ért. A teste, mint egy nyúzott macskáé, a feje pedig, mint egy harcba induló irokéz harcosé. Bátyjai gyengére sikeredett karikatúrája az apa szemében a világ leggyönyörűbb babája volt. Az Anya látta az igazat és rettegett, hogy ez a gyerek se marad meg. Az ő szemében se szépnek, se életképesnek nem tűnt.

Pedig az volt. Egyszerre evett annyit, mint más babák egész nap, s néhány hónap alatt határozottan gyereknek nézett ki. Megkopaszodott ugyan, de végül lett haja, fejszerte. Mert annyira azért az Anya is elfogult volt, hogy hajnak nevezte azt az aranyszőke, csigákba pöndörödő pihét, ami a kislány fején nőtt.

Az apa tervezett: kinézte az egyetemet, ahova lánya majd jár. Az Anya közbeszólt: majd a gyerek eldönti, mit akar. Senki nem kényszerítheti arra, hogy valóra váltsa szülei hamvában halt reményeit.

Az apa tovább tervezett: a kislány jó keresztény lesz otthon, jó kommunista ajtón kívül. A templomban hallgat a pártról, a pártban a templomról. A gyerek megszólalt. Az első értelmes szót, ami elhagyta apró ajkát, az apjának mondta: „Nem!” Ezt a szót az Anya is kimondta, immár véglegesen. Ő, aki fiút akart, nem engedte át másnak a lányát. Elvitte, hogy emberségre, őszinteségre és szabadságra tanítsa.

Csak egyet nem tudott elérni nála: azt, hogy elfogadja az apját. A gyerek ösztönösen fordult az ellen az ember ellen, aki időnként megjelent és elhalmozta a szeretetével. Soha nem mulasztotta el szavakba önteni, mennyire imádja, milyen büszke rá, és ha elvitte, mindent megvett neki. A lány viszont csak egyet akart: egy új apát.

Megkapta. Az új apa nem állította be a vekkert, ha játszott vele, a nyakába vette és ahova csak lehetett, magával vitte. Kényeztetéssel is próbálkozott, de ezt az Anya nem engedte. A Papával meg tudta érttetni, amit édesapával soha: a gyerek nem játékbaba, ezt nevelni kell. És édesapa egy idő után kimondta, ami talán sose hagyhatná el egy apa ajkát: Papa nagyon jól neveli a lányunkat. Igen, még az édesapját is elfogadtatta vele. Nem ment könnyen, de elérte nála, hogy örömmel menjen nyaralni az apjával, aki naponta többször biztosította imádatáról, a szórakoztatását azonban a feleségére bízta.

Teltek az évek. Édesapa beteg lett, nagyon beteg. A Papa is. Róla azt mondták, legfeljebb másfél éve van, mégis ő volt, aki édesapát látogatta, mert leszerelték a liftet, és kettejük közül még mindig ő volt az, aki meg tudott mászni hat emeletet. Sakkoztak, beszélgettek és találgatták, ugyan melyikük hal meg előbb. Ha fogadnak, édesapa nyer...

A temetésen sokan voltak. Mint általában, ha tanárt temetnek, no meg akkor még a család is nagy volt. A ravatalnál, szemben a feleséggel és az éppen tizenhárom éves lánnyal, első helyen a barátok között ott állt az Anya, s mellette a Papa. Így volt rendjén.

A lány nézte az urnát. Nem először látott ilyet, most azonban valami hiányzott. Elmaradt a fájdalom és a kétségbeesés, csupán a megrendülés maradt. Anyja arcán látta a valódi fájdalmat, a Papa sírt. Őszinte könnyek voltak, egy jó barátért hullatta őket.

A sírhoz nem mentek el: a Papa képtelen volt végignézni, amint földbe teszik a barátját.

A baljóslat nem vált be: Papa nem másfél, hanem tizenhárom évet élt még. Az orvosok szerint haldoklott, számára bármelyik pillanat lehetett utolsó. Az Anya és a lánya tudták ezt. Lélekben egymásnak vetették a hátukat, és felvették a harcot a Végzet ellen. Új családtagként érkezett egy vérnyomásmérő, mellé rengeteg pirula. Hogy mindent rendben tudjanak, a lány elcsórt néhány gyógyszeres dobozt, amikor a Papa kórházban volt. Mégis boldog időket éltek át. Papa munkát keresett és dolgozott, amikor éppen nem volt kórházban. A telket is ő tartotta rendben.

Csak az utolsó hónapok voltak szörnyűek, amikor már mindhárman megváltásért sikítottak. Lélekben. De a Papa nem tudhatott semmiről, még mindig hitt a gyógyulásban. Megsiratta Kincsemet, a lovat. A lány hozta a halálhírét, mert hajdanán a Papa volt az, aki lóra ültette. Mert valamikor csodálatosan lovagolt, öttusázó volt. A lány elnézte az Embert, akiről az imént segítette le a pizsamafelsőt. A haldoklót, aki megsiratott egy lovat...

Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A Papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, botjával kitapogatta a gyökereit, és kijelölte a helyet.

– Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.

Még volt egy születésnap, közös a lánnyal, és volt egy karácsony is. Szilveszter után még elment a totózóba. Nyerni akart, hogy gazdaggá tegye a családját. Taxin ment haza, a lakásba a felesége támogatta be, szinte vitte az ágyig.

Még volt néhány hét. A Papa haza készült, bár már felülni sem tudott. Étel az maradt meg benne, amit a felesége főzött, más semmi. Az asszony etette és mosdatni is segített, hogy kevesebbet szenvedjen. Utoljára rántott levest ivott ki egy bögréből. A felesége tartotta a bögrét és a csövet is, amelyen keresztül az utolsó cseppet is kiszívta. Aztán az asszony nedves szivaccsal letörölte férjéről a verítéket. Még a szivacson keresztül is érezte a daganatot, de mosolygott, sőt nevetett, mert a lány épp egy viccet mesélt. Közben úgy ült az ágy végében, mint egy erdei manó a dombtetőn. Gondosan ügyelt rá, hogy oda telepedjen, ahol nem rég még a Papa térdei voltak.

Megszokták, sőt elfogadták már ezt a helyzetet. Megtanultak nevetni a könny ízével a szájukban. Bajtársak lettek, akik végtelen időkig kitartanak egymás mellett. És akkor a Papa – együttlétük óta másodszor – hangot adott az érzéseinek.

– Szeretlek – Ezt a feleségének mondta, aztán felnézett a lányra. – Szeretlek benneteket. Ha ti is szerettek engem, akkor elengedtek.

Már csak egy ima volt hátra. A lány almákat vett elő, mint a műtét éjszakáján. Kereszt alakban tette le őket, mindegyikbe vékony gyertyát szúrt. Elé a Bibliát tette, egy ikont és a Papa láncát. Aztán leborult, ortodox módon...

Tavasszal temették, amikor már nem volt fagyott a föld. Anya előhozta az ásót és megmutatta a helyet, a Papa barátja ásott. Aztán a lány letette az urnát a sírba és elrendezte a csepp szemfedőt. Az urnát serleg, a szemfedőt kereszt díszítette. Véletlen volt, de nem szóltak érte. A Papa reformátusnak született, de a halálos ágyán áttért. Ez villant át a lány agyán, amikor elhelyezte a sírban az aprócska koszorút és rögöt osztott mindenkinek...

Volt egy apám, akitől a nevemet kaptam. Volt egy Apám, aki felnevelt.

Van egy Anyám, aki felnevelt és a mai napig kitart mellettem. Érzem, hogy így van. Segít, ahogy mindig, de már ő is abból a világból, ahonnan nincs visszaút. Tőle tudom születésem előtti múltamat, vele vívtam meg  legnagyobb harcaimat. Bátyáim miatt érzett fájdalma sosem múlt el, de megbocsátott édesapámnak. Tőlem is ezt kérte, hát legyen így.

Mis padres – Szüleim.

Mis padres – Apáim. Barátok voltatok, maradjatok is azok. Békében egymással – és velem is.